Amíg a megszokott módon, jutalmazással és büntetéssel neveljük gyerekeinket, egyre több kutatás szól arról, hogy ezzel valójában ellentétes hatást érünk el. A jutalmazás összességében nem motivációs eszköz, hiszen az egyén célja nem a feladat elvégzése, hanem a jutalom megszerzése lesz.
Vegyük példának az iskolát. A diákokat tanítják, a tudásukat dolgozatokkal mérik fel, melyet a tanárok osztályozzák. A gyerekek nem azért tanulnak - még az eredetileg számukra érdekes, kedvelt tantárgyakat sem - hogy gyarapodjon a tudásuk, hanem azért, hogy ötösre osztályozzák őket (vagy a hozzám hasonlók azért, hogy a jegyek lezárásakor görbüljön az év végi osztályzat). A következmények egyszerűek, a diákok megutálják az iskolát, hiszen folyamatosan ki vannak téve a jutalom - büntetés lehetőségeinek, a cél pedig a jutalom (jó osztályzat) megszerzése, vagy a büntetés (rossz osztályzat, bukás) elkerülése, de semmiképp sem a tudás, illetve a gondolkodás fejlesztése.
Persze ahhoz, hogy az oktatási rendszer elfogadható legyen, illetve a gyerekek ne hányingerrel lépjenek be az iskola kapuján, millió dolgon változtatni kell. Egyrészt elsődleges célként nem az önálló gondolatok elpusztítását kellene kitűzni (amely a leghatásosabb eszköze egy undorító, elnyomó rendszer fenntartásának) hanem épp ellenkezőleg, a gondolkodás fejlesztése kell, hogy a legfontosabb feladat legyen. A jelenlegi oktatási rendszer erre nem alkalmas, van egy adott tananyag, mindenkinek azt kell megtanulnia, ha pedig a gyerekekben kérdés merülne fel, a válasz "kussolj, ez van a tantervben!".
Az iskolák másik fontos jelenlegi feladata, hogy a gyerekeket belehelyezze a társadalmi elvárásokba, "te rossz tanuló vagy, egy szar segédmunkás lesz belőled, szar fizetéssel, nem úgy, mint a mellett ülő Józsi, aki színötös, nyilván milliárdos ügyvéd lesz belőle", illetve beidomítani őket a hierarchikus rendszerbe, ahol megmondják nekik, hogy mi a kötelességük, mit szabad csinálniuk, ettől eltérni pedig még gondolati szinten sem szabad, hiszen akkor jön a büntetés. Erre kiváló példa a kötelező hittan/erkölcstan, az állam megmondja, mi helyes, erről senki más nem dönthet, ami attól eltér, az helytelen, aki nem követi az elvárásokat, az erkölcstelen. Ezek után semmi meglepő nincs abban, ha az iskolapadból kilépő agyatlan zombisereg minden pénzét elköltve rohamozza meg a plázákat, magukat televásárolva valójában szükségtelen, divatos dolgokkal.
Az iskoláknak sokkal nagyobb szabadságot kellene adniuk a diákoknak, úgy, hogy ők maguk dönthessék el, 
hogy mit és kitől akarnak tanulni. Persze ezt sem a mai, iskolai jelleggel kell elképzelni, hiszen a tanulás nem az, amikor egy ember fenyegetőzve veri beléd a "tudást", hanem akár egyszerű, hétköznapi példákkal, pl. az orvos elmondja az érdeklődőknek, mit érdemes figyelembe venni, mik az általános hibák, stb. vagy akár egy előadás formájában, ahova bárki bemehet, akit érdekel a téma. Ez egy olyan társadalomhoz vezetne, melyben azért tanulnak az emberek, mert érdekli őket az adott téma, nem pedig azért, hogy legyen egy papírjuk, melynek segítségével könnyebben találnak munkát.
Persze a konzervatívok ezerrel hangoztatják, hogy ha nem lenne osztályzat, ami az idősek, tanítok számára megmutatja, melyik diák alkalmas az adott "munkakör" betöltésére, ki alkalmas orvosnak, gépkezelőnek, stb. akkor minden orvosnak alkalmatlan ember vesét műtene, betegségeket diagnosztizálna, ez azonban egy abszurd állítás. Senkinek sem érdeke, hogy olyan tevékenységet végezzen, melyhez nem ért. Egy normális társadalomban a munkavégzés célja nem dollárjelekben nyilvánul meg, hanem konkrétan a feladat elvégzésében, a probléma megoldásában, ami lehet akár egy híd megtervezése, megépítése, vagy egy ember meggyógyítása.
Gyakran kérdezik tőlem, hogy egy anarchista társadalomban, ahol az emberek nem kényszer hatására dolgoznak, ki mosna fel, ki takarítana WC-t, ki törölgetne port. A megoldás pedig egyszerű, az emberek, akik tudják magukról, hogy nem alkalmasak orvosnak, tervezőnek, örömmel vállalnának takarítói munkát. Egy anarchista társadalomban ez nem lenne szégyen, hiszen nem abba nevelkedne mindenki, hogy a fizetéstől függ az ember értéke, vagy ahogy Lázár János mondaná, "aki nem vitte semmire az életben, az annyit is ér". (Ez még több mint egy év elteltével is olyan mondat, amelytől ökölbe szorul a kezem, és ha valaki személyesen mondaná előttem, abba valószínűleg bele is csapódna. No, de óvatosan az ilyen szavakkal, még a végén engem is bíróság elé állítanak, hisz a nagyítóval sem észrevehető szólásszabadság ideje alatt ez bizonyára tiltott mondat.)
És ha már a munkavégzés témájánál vagyunk, érdemes elgondolkodni, miért dolgozik az emberek nagy része minősíthetetlenül. Az ok ugyanaz, mint az oktatásnál, itt is a jutalmazás - büntetés motivációja áll fenn. Az emberek pénzért dolgoznak, konkrét munkaidejük van, így a valódi feladat már nem is érdekli őket, hisz a cél az, hogy időbe hazamenjenek, illetve megkapják a várt fizetésüket. Kétlem, hogy ennek megértéséhez sok példát kéne felhoznom, biztosan mindenki átélt, megtapasztalt már ilyen helyzetet, talán az egyik legszánalmasabb, melyről hallottam, Kiskunhalason történt. A jó munkásemberek munkagéppel dolgoztak, ástak, amikor megsértették a gázvezetéket. Alig ömlött a gáz, csak pár centi lyuk keletkezett a csövön, így a hibaelhárítók értesítése helyett szigetelőszalaggal körbetekerték, reménykedve abban, hogy senki nem gyújt majd rá a környéken.
Valószínűleg a munkaidejük végéhez közeledtek, és nem akartak várni a hibaelhárításra, vagy csak féltek a főnökük reakciójától, ez már sosem fog kiderülni. Az viszont biztos, hogy aki látta már, hogyan működik a munkavégzés a kapitalista társadalomban, az valószínűleg azt is tudja, semmi sem lehet rosszabb annál, mint mikor az emberek kényszerből végeznek olyan munkát, ami éppen van, ahelyett, hogy örömmel végeznének olyan tevékenységet, melyet szeretnek.
